Pannónia római megszállásának rövid története
(Felhasznált irodalom: Sági Károly - Szántódpuszta története a magyar államalapításig.)
Pannónia rómaiak előtti történetét nem szokás a magyar történelem részeként oktatni, ezért arról az átlagember szinte semit sem tud. Annyit azonban mindenképpen el kell mondani, hogy a területen már többszázezer évvel ezelőtt megjelent az ember, és az utolsó tízezer évben folyamatos volt a jelenléte. Már az újkőkorban (hét-nyolcezer éve) hatalmas házakat építő, letelepült földművesek laktak itt, akik mellé a réz és bronzkorban különféle egyéb népcsoportok is beköltöztek. Ez az alapnépesség a rómaiakig (sőt, mint látni fogjuk, még azután is) megmaradt! Ezeket a földműveseket nevezzük pannonoknak. Csak a Balaton környékén közel kétszáz „dunántúli vonaldíszes” - azaz újkőkori földműves - település nyomait találták meg eddig, és ezek a települések a későbbi korokban csak terebélyesedtek, szaporodtak! Alapvető hiba, hogy a réz és bronzkori beköltözőket a hivatalos történelem népirtóknak, „inváziós” pusztítóknak tünteti fel, ezt ugyanis a régészeti leletek nem igazolják! Az réz és bronzkori kultúrák alapja is a földművelés maradt, annak ellenére, hogy az akkori betelepülők elsősorban állattenyésztéssel foglalkoztak! Az persze igaz, hogy a fölfegyverkezett, harcias, lovas népcsoportok rövid idő alatt vezető szerepet vívtak ki maguknak, de ettől még a nép zöme ugyanaz maradt! Sőt, a későbbiekben betörő, (de a hatalmon lévőkkel érdekes módon rokon) csoportoknak is inkább csak az uralkodó réteg volt az ellensége, így aztán azok legyőzése után, (ha sikerült,) szinte minden maradt a régiben! Ugyanígy, a földművelés volt Pannónia fő erénye még a kelták idején is, akik szintén afféle hódítókként jelentek meg itt, de később testvérekként igyekeztek felkészíteni a pannonokat a római terjeszkedés elleni hathatós védelemre. Hatalmas földvárakat építettek, mindenféle fegyvereket gyártottak, de a terület megtartása ezek ellenére sem sikerült... (Kelták: a fennmaradt írásokban scordiscok, tauriscok, eraviscok, bojok, osusok, cotinok.)
A római csapatok Kr.e. 35-ben megszállták a Száva völgyét, és ezzel megnyílt az út előttük a Dunántúl felé. Augustus császár a birodalom határául a Dunát és a Rajnát jelölte ki, ezért a mai Ausztria területén lévő vas és ezüstbányák megszerzése után tovább folytatódott a terjeszkedés a Dunántúl irányába. Pannónia meghódítására Kr.e. 11-ben, „nagy és súlyos” háborúk árán került sor, de ezekről a háborúkról alig tudunk valamit. Sőt, az utólagos ködösítés miatt ,úgy tűnik, még azt sem tudhatjuk, hogy igazából kiktől foglalták el a tartományt! Az ókori történelem újkori átírói ugyanis sok mindent elhallgattak, a népeket a saját szempontjaik szerint újracsoportosították, és azok megítélését ennek megfelelően módosították. Így ma már a kelták és a szkíták is indoeurópainak számítanak, miközben a magyarok meg már nem szkíták, sőt, bennünket a szkítákkal, hunokkal és avarokkal még együtt említeni sem illő „hivatalos” berkekben! Fogalmazhatnánk úgy is, hogy ellopták tőlünk a szkítákat, hiszen nekünk legalább annyi közünk van hozzájuk, mint bárki másnak Európában. Valójában jóval több: ők az ősei középkori nemességünknek!
A kelták távoli rokonai voltak a szkítáknak, afféle nyugati szkíták, írják is itt-ott az ókori történetírók, hogy „celtascythák”. A Dunától nyugatra kelta, attól keletre szkíta érdekeltségi övezet volt egykor Európa. Ahogy azt pl. a görög történetírók számtalanszor megírták, a szkíták közé tartoztak például a szarmaták, a dákok, a jászok, a hunok, a besenyők és az avarok, akik valójában szintén hunok voltak. Hun-utódok, tehát szkíták voltak a honfoglalók is. Nem véletlen, hogy a rómaiak idején a szarmaták, jászok, dákok nemegyszer összefogtak a közös ellenség ellen! (A mi számunkra azonban - ezúttal - az a legfontosabb, hogy megtudjuk, miként viszonyultak az éppen uralkodókhoz az itteni őslakók, a pannonok? Ezek ugyanis az írott történelemből gyakorlatilag hiányoznak, mert az jóformán csak az uralkodó népcsoportok háborúinak története, tehát a békés földműves lakosság azokban legfeljebb csak mellékszereplő!)
A mai történettudomány a szkíták korát mindössze öt-hatszáz évre igyekszik összenyomni, ez azonban teljesen alaptalan dolog! Ha figyelembe vesszük az ókori történetírók írásait, és a szkíták ismert sajátosságait, akkor észre kell hogy vegyük, a szkíták azonosak a korábbi idők halomsírosaival, harcibaltásaival! Másképpen fogalmazva: azok nevesített utódai! Trogus Pompeius pl. azt írta, hogy a szkíta a világ legrégibb népe, régiségben még az egyiptomiakat is megelőzi! Ez csak akkor értelmezhető helyesen, ha a szkíták hivatalos korához hozzávesszük a kurgánosokét is! Hérodotosz pedig arról írt, hogy a szkíták „sagar-is” (ma szeker-ce) nevű harcibaltával – azaz fokossal – jártak, és előkelő halottaikat halomsírokba temették. Itt, Magyarország területén a rézkorban kezdődött a halomsírok építése, tehát már ekkortól számolhatunk beköltöző szkítákkal. („Kunhalmokat” aztán, egészen Szt. István idejéig építettek, a Dunántúlon például Tihanyban, Balatonszemesen és Szabadi-Sóstón. Csak Szalacska-Nagyberki környékén 130 halmot találtak eddig!)
Írásos emlékek a réz és bronzkorból még nincsenek, ezért itt csak a régészeti leletekre hagyatkozhatunk. A vaskorról már akadnak források, de a dunántúli történések még ezek szerint is eléggé zavarosak. Délről állítólag illírek költöztek be, akiknek a nyelve a feltételezések szerint rokon volt a pannonokéval, miközben „részben” ők is, halomsírosok voltak! Ugyanakkor kelet felől jövő „szkíta” beáramlással is számolni kell, mert például a hegymagasi, vagy a mihályfai leletek egyértelműen a hivatalosan is szkítának tartott szkíták jelenlétére utalnak! (Pl. bronzcsörgők)
Kr.e. 350 körül tűntek fel északkeleten a kelták, akikről pedig azt állítják, hogy elüldözték az illíreket, úgy látszik tehát, hogy akkoriban szinte folyamatos volt a harc a Pannónia feletti uralomért. (A kelták később a dákokkal is háborúztak.)
„Az uralkodó réteg szinte állandó háborút viselt a szomszéd népekkel... A törzsi központokban hatalmas földvárak épültek, ahol a békés földműves telepek lakói is helyet kaptak veszély esetén... De a kelta társadalomban másodrendű szerepet játszó földművesség élete a törzs hatalmi helyzetének függvényében alakult... A kelták az Alföld északi peremén is terjeszkedtek, ahol „kelta-syginna keverék kultúrás temetők” is találhatók.” (Sági) A „sygin-nák”-at a görög történetírók említik, mint alföldi őslakókat. A szó feltehetően a magyar szögin/szegin – ma már szegény – szó görögös átirata. (Szöginek, szeginek, szegények.)
Mint már említettem, Pannónia rómaiak általi meghódítására Kr.e. 11-ben, „nagy és súlyos” háborúk árán került sor. Nem tudhatjuk, hogy ekkor csak a kelták háborúztak a betolakodók ellen, vagy esetleg a pannon ősnép is részt vett ezekben a honvédő háborúkban. Mindenesetre valószínűnek látszik, hogy a Duna másik oldalán lakó rokonok, a szkíta jászok és szarmaták ekkor még nem segítettek, tehát magukra hagyták a dunántúliakat! Később viszont annál jobban igyekeztek helyrehozni a renomét, amint az a következőkből is kiderül!
A rómaiak a meghódított lakosságot természetesen nem irtották ki. Szolgákra, kiszipolyozható népességre volt szükségük. „A területen élő, korábban szabad „törzseket” civitasokba osztották be. Ezeket zömmel az ott élőkről nevezték el... A civitasok élére egy-egy római prefectus került, de a közigazgatás kénytelen volt a helyi testületekre, a korábbi törzsi vezetőkre támaszkodni! Ezek a gazdag bennszülöttek („princepsek”) csakhamar római polgárjogot kaptak, és megbízható képviselői lettek a római érdekeknek. A pannóniai őslakosság az I. században őrizte még megszokott életformáját, és a helyiipar hagyományos gyártmányait használta. Az itáliai ipar készítményeit csak a katonaság, és az itt letelepedett idegenek vásárolták... Szántódpuszta római telepei nem ismeretesek, hiszen ásatás nem folyt még ott. Annyi így is látszik, hogy a település egy nagyobb, késővaskori falu életét folytatta. A római mintájú tetőcserepek a telep keleti végében találhatók meg, nyugatra ezek hiányoznak. A nyugati részen nádfedeles házak állhattak.”
A rómaiak tehát beköltöztek a már meglévő településekre, de mellettük az őslakosság zavartalanul folytatta addigi életmódját!
Pannónia után Dácia megtámadása következett, és a rómaiak 85-től 106-ig tartó, hasonlóan keserves háborúkban végül legyőzték a dákokat is, annak ellenére, hogy őket segítették az alföldi szarmaták, és a Kárpátok túloldalán már akkor ott élő besenyők is. Egyre inkább világossá vált ugyanis, hogy Róma ellen csak a szkíta utódnépek nagyarányú összefogásával lehet eredményt elérni! Ennek nyomait látjuk a későbbiekben Pannónia visszafoglalásakor is. Amikor a második század közepén a rómaiak átcsoportosították haderejük egy részét keletre, a pártusok elleni támadásokra, elérkezettnek látták az időt a szarmaták a Dunántúl visszafoglalására. Szövetkezve a jászokkal (jazigokkal) és a Pannóniától északra lakó, ma germánnak tartott népcsoportokkal, Kr.u. 164-től kezdve, közel tíz éven át támadták a megszállókat, óriási pusztításokat okozva nekik. „A balatoni ásatások azt bizonyítják, hogy a támadók ezt a vidéket is elérték, kirabolták és felgyújtották az itteni római telepeket is. Ezt a sorsot a szántódi római telep sem kerülhette el.” Kb. 175-re azonban a támadók kimerültek, és a Dunántúlon egyelőre még a rómaiak maradtak az urak. A hangsúly ekkor ismét Dáciára tevődött át, ahol a keletről érkező rokonnépek egyre hathatósabb segítsége révén kiújult a szabadságharc. Róma 271-ben kényszerült rá a tartomány feladására. Ezt követően, Diocletianus idején még inkább megerősítették Pannóniát, így például a nagyobb városok köré falakat építettek. A munkákat természetesen a helyi lakossággal végeztették, fizetség nélkül. A római előkelőségek számára - szintén „közmunka keretében” – külön erődítményeket emeltek. Becslések szerint a fenékpusztai erőd kőanyagát száz kocsi, tíz évig hordta a helyszínre. „Aztán kiderült, hogy a hatalmas erőket mozgató, a népet kiuzsorázó nagy terv a gyakorlatban nem állja meg a helyét. 350-ben újabb ellenséges támadás pusztította el a felsőheténypusztai, ságvári, fenékpusztai és kisárpási erődöt is. Biztos, hogy a támadók felgyújtották a szántódi római telepet is.”
Még ezek után is helyreállították az erődöket, de a 374-es újabb támadás végképp megpecsételte a rómaiak sorsát. Ismét leégtek a Balaton környéki római erődök. „A birodalmi kormányzat csak ekkor látta be, hogy a békés polgári lakosságtól nem várhatja az említett erődök hathatós védelmét...” Mindez nem is csoda, mert feltehető, hogy a helyi lakosság sokkal szívesebben fogadta a szkíta urakat, mint a rómaiakat! Hunor és Magor utódai, a halomsíros szkíták és a földművelő „magorok” ekkor már több évezrede éltek együtt itt!
Vannak források, amelyek szerint a 374-es támadáshoz már a hunoknak is köze volt. A Tárih-i Üngürüsz például azt írja, hogy „Íszá próféta (Jézus) 373. esztendejében” indultak el Pannónia meghódítására, Kattar (Kádár?) vezetésével. Ezek szerint akár ide is érhettek volna. A szkíta csapatok zömét mindenesetre ezúttal is a szarmaták adták, találkozásukat a hunokkal a Tárih-i Üngürüsz így írja le: „Végül is a Tiszán átkelő Hunor népe egyesült Hunornak azzal a népével, amelyik Adzsem padisahjával (korábban) erre a tájra költözött, és itt telepedett le.” (Ezekről pedig azt írta előbb, hogy „Amikor abba a tartományba érkeztek, - mármint ide, - látták, hogy bőtermő,... és az ő nyelvükön beszélnek az ottani népek.”)
A szarmatákat a hivatalos történelem egyszerűen eltüntette, de nyilvánvaló, hogy utódaik ma is itt élnek közöttünk!
Róma az V. század elején kivonta közigazgatását és haderejét Pannóniából. „Bizonyítható, hogy a menekülés a vezető rétegre korlátozódott, a termelő tömeg régi lakóhelyén maradt. A pannóniai római államgépezet felbomlásával megszűnt a bérelt földek járadékainak fizetési kényszere, az újoncállítási kötelezettség, megszűntek az adók, és szolgáltatások, s ez Pannónia dolgozó tömegei számára átmenetileg kedvezőbb helyzetet teremtett. Nehéz elképzelni, hogy a tartomány őslakói a rómaiakkal eltávozva vállalták volna a római állami élet gyűlöletes igáját.”
A szöveg, minden szocializmust idéző vonása ellenére is helyesen közelíti meg a történteket, mert végre nem az idegen rómaiak, hanem a hazaiak szemszögéből írja le a lényeget: a pannon földművesek túlélték a római hódítást! Ennek ellenére a rómaiak utáni kor hivatalos történelméből már ők is hiányoznak, akár a dákok és a szarmaták. Történészeink, történetíróink valószínűleg túlságosan is az "indoeurópaiakra" koncentráltak, miközben a saját rokonaink kikerültek a látókörükből. Olyannyira, hogy az iskolásoknak legutóbb készített történelmi atlasz a Kárpát-medence Pannónián kívüli részét a római megszállás idején gyakorlatilag üresnek ábrázolja! (ld. képek!)
Tóth Imre, 2008. május 11.
|