31.
Miért van az, hogy az olasz tizzo, tizzone – tüzes üszök a magyar tűz szóval egyezik?
32.
Miért van az, hogy a magyar ék szónak teljesen megfelel a német Eck, Ecke – sarok?
33.
Hogyan magyarázható, hogy a magyar iker szónak megfelel a görög ikelosz – egyforma, hasonló? Mikor hiszen a törökben is iki – kettő!
34.
Hogyan magyarázható az, hogy az olasz-latin terra, terrano – föld, sík földterület, terrazzo – terasz szavak teljesen megfelelnek a magyar nyelv tér, térség, terület, elterül, terjed, terpeszkedik, tereget, terít szavai ter, tér – lapos felületet jelentő szótövének? Nem meglepően logikus dolog pedig az is, hogy nyelvünkben az ősi jellegű szavakban (nem műszavakban) ezen ter, tér szótő mindig két dimenziós valamire vonatkozik, holott a tár, tárul, társág szavaink mindig háromdimenziós valamire, azaz űrre vonatkoznak!? Hiszen tény, hogy az á hang ejtésekor szájunkat kitátjuk, ellenben az e vagy é hang ejtésekor szájunkat csak kissé nyitván széthúzzuk, mintegy szélességbe való kiterjedést fejezvén ki ezáltal is. Nem meglepő-e még az is, hogy ha ezen tér, ter szótövünket megfordítjuk, akkor is ugyanazon értelmet kapjuk, mert a rét is sík földterület, sőt, a réteg is laposan, szélesen elterülő valamit jelent, amit népies egyrétű, kétrétű kifejezéseink is világosan mutatnak. Honnan származik tehát a német Ried – vizenyős rét szó? Véletlen-e pedig, hogy a magyar vizenyő szónak a német Wiese – rét felel meg?
Ha nyelvünk csak „keverék nyelv volna”, - amit az ázsiai, vagy finnugor-török elméletek kedvéért föltételezni kénytelenek voltunk, - hogyan magyarázható akkor, hogy nyelvünk szavai egymással ily csodás összefüggéseket mutatnak, holott keverék nyelvben a szavak csak véletlen szerint, azaz minden logikus összefüggés nélkül vetődnek egymás mellé!?
De lássuk a dolgot még tovább is! Minden nyelvész tudja, hogy az r és l mássalhangzók úgyszólván azonosnak vehetők. És lám, a tér, terület, terep szavaink szótövét l-es kiejtéssel meg is találjuk: telek, telep, települ szavainkban, amelyek tehát szintén földet, földterületet jelentenek. Márpedig mindezeknek pontosan megfelelően a latinban is tellus – föld, talaj, felszín! Avagy talán ezen szavainkat (telep, telek, talaj) a latinból származtassuk? Nem lehet, mert tudjuk, hogy az idegenből átvett szavak az átvevő nyelvben más szavakkal nincsenek összefüggésben, elszigetelten állnak, holott ezek a szavak a magyarban a legcsodálatosabb összefüggésben vannak! De ez még nem minden!
Terep, tereb, telep szavainknak teljesen megfelelnek még: talp, talap vagy talabor, (Ballaginál a kerék alá lejtőkön kötni szokott fatalp, ami a megkötött kerék talpát védi a kopástól) szavaink is. Másrészt a finnben is taulu – tábla.
Említettük 5. számú kérdésünkben, hogy a magyar karika, guriga szavak a kör szavunk változataiból és a szintén kerekséget jelentő ősmagyar iga szó összetételéből állanak, valamint hogy taliga szavunk is eredetileg kerék értelemmel bírt. Ha pedig most a lapot jelentő magyar tel szótő és a finn taulu – tábla szó révén rájöttünk, hogy taliga szavunk tal része tábla, vagy lap-félét jelent, akkor világosan látjuk, hogy taliga szavunk azon ősrégi küllőtlen kerekek neve volt, amelyek kerek fakorongokból készültek és tálcához voltak hasonlíthatók, illetve a régi erdélyi fatálakhoz, fatányérokhoz hasonlítottak, ha azoknál nagyobbak voltak is. Ha azonban mindezek szerint taliga szavunkat egyenesen a történelem előtti ősidőkből származó és tiszta ősmagyar összetett szónak ismertük fel, úgy ezzel az eddigi, mindent az árjáktól származtató indogermán nyelvészetnek komoly bajt okozunk, mert ezáltal azon kérdés is felvetődik, hogy honnan származik a szintén kerek lapot jelentő német Teller szó, honnan a tallér és a dollár szavak? Másutt alkalmunk lesz majd kimutathatni, hogy a régibb magyar nyelvben egy er, ör, örű vagy örv – karika, kerekség jelentésű szó is létezett, ami szerint tehát a legutóbbi három szó is, ugyanúgy mint a taliga, kerek lapot jelent. Említettük már, hogy nyelvünkben az ősidőkben a jelző a jelzett szó után is állhatott, mint például a Becskerek és a Hegymagas nevekben.
35.
Mondottuk, hogy a magyar fény szónak megfelel a görög faino, faienosz, fenomen, amely görög szavak fényességet és fényes tüneményt jelentenek. Nem meglepő párhuzamosság-e tehát az, hogy valamint népünk a fény, fénylik szót következetesen ejti fém, fémlik, fémik-nek-is, ugyanúgy a görögben is fémi – előtűnik, feltűnik, amely görög szó, hogy a fénnyel valóban össze kell függjön, az olyan párhuzamok is bizonyítják, mint faino, fenomen - tündököl, tűnik, tünemény, vagy a német Schein, scheien, erscheien, amelyek egyúttal fényt és tűnést, látszatot is jelentenek. Másrészt a görög fémi szót a nyelvészek a szanszkrit bámi – tűnni, feltűnni, előtűnni szóval vetik össze, amelyre pedig a magyar bámul ige úgy értelemben, mint hangzásban elég közel áll, mert kimutatható, hogy a magyar csodálni, csoda és a szláv csudo szavak mind egy régi csod vagy csud – süt, fény szóból származnak.
Mellesleg megemlítem, hogy a tudomány mai állása szerint azon régi elmélet, hogy az árják Ázsiából jöttek volna, már megdőlt, s az árjaság keletkezése helyének Észak-Európa tartatik. India műveltségét ugyanis nem az árják, hanem a turáni fajú őslakosság, a ma is még India lakosságának felét képező tamul-dravida népek alapították, (Caldwell, ill. Bálint Gábor: A tamul nyelv a turáni nyelvek sanskritja) s az árja hinduk, akiknek nyelve a szanszkrit volt, aránylag igen későn vándoroltak be Indiába, átvevén az ott talált műveltséget. Az olaszok és a franciák bár árják, de a legkategorikusabban visszautasítják, hogy őket valaki indogermánnak nevezze! Miért nevezik tehát a magyar nyelvészek közül sokan az árja fajt még mindig indogermánnak, holott e faj se nem jött Indiából, se az elnevezést nem vállalja?
36.
Ha a magyarok nomádok voltak, akkor természetesnek találhatnók, hogy város szavunkat a szerb-horvát nyelvből vehettük, mert tudniillik: a szerb-horvát város – város. Holott pedig a dolog éppen fordítva van! Világos ugyanis, hogy a magyar város, régi nyelvemlékeinkben váras szavunk a vár szóból képeztetett, és várral bíró, azaz váras helyiséget jelent. Miként magyarázhatjuk tehát mégis, hogy a délszlávok a szót a csak ezer évvel ezelőtt bejött nomád magyaroktól tanulták? Hol van itt a logika? Nem sokkal ésszerűbb-e azt fogadnunk el, hogy a magyarok éltek már ősidők óta városokban is, és hogy a közéjük később beszivárgó, de eleinte csak a hegyek között juh és kecskenyájaikat legeltető szlávok vették át a város szót? Hogy a balkáni szlávok ilyen életmódot folytattak, a szláv tudósok maguk is állítják, így magyarázván többek között azt is, hogy a törökök úgy őket, mint az oláhokat a közös vlah néven nevezték, amely szó tudvalevőleg juhokat legeltető hegyi pásztort jelent. Tény különben, hogy nemcsak az oláhok, hanem a tótok nagy többsége még mai napig is hegyi nép, és juh, vagy kecsketenyésztéssel foglalkozik. Ezzel a legélesebb ellentétben áll az, hogy a magyarok óriási többsége máig is földművelő, síkságon él, és még Erdélyben is a lapályosabb részeket lakja.
37.
A magyar bendő, böndő, bödő, bedő, bodó szavak eredetileg hólyagot, fölpuffadt valamit jelentettek, amit világosan bizonyít a magyar bándor – disznóhólyag, amivel Erdélyben régen az ablakokat vonták be üveg helyett. Ha azonban ezen bendő, bándor szavak ősmagyar eredetűek, úgy honnan származik akkor a latin venter, olasz panza (olvasd: panca) - bendő, has? A latin venter szónak a magyar bándor szóvali azonossága különösen felötlő!
38.
Említettük, hogy nyelvtudományunk eddigi áláspontjai szerint például a víz és föld szavainkat a németből kellett volna kölcsönöznünk, és hogy ugyanúgy a magyar kő szó is a szláv kamen – kő szóból kell, hogy származzon. Más szóval, hogy a régi műveletlen nomád magyaroknak a földre, vízre, kőre saját szavuk még nem volt. Kérdezzük tehát, hogy az alábbi tényekről hogyan vélekedjünk:
A magyar kő szó egyszerű ősszónak tekintendő. Ezen ősszóhoz a finn kive – kő szóban a v-hang csak utóbb ragadott hozzá, mert ma is azt mondjuk, hogy kövem, köves, kövek, stb., éppúgy mint lovam, lovas, lovak, tő, töves, tövek, aminek következménye, hogy némely egyszerű ősszó-tőhöz ezen v-hang végképp hozzáragadott. Például a régi szű, szí, (szív) szavunkhoz a szüvem, szívem kiejtés révén a v-hang végképp hozzáragadott, úgyhogy mai nyelvünkben már szív. Ugyanilyképp lett a régi eny, enyű szavunkból enyv, üd szavunkból üdv, ölyű szavunkból ölyv, stb. Így lett például a só szavunkból is sav műszó, azért mert népünk ősidőktől fogva a sót így képezte tovább: savam, savanyú, savó. Ugyanúgy a szó szavunkat szavak, szavam, szavazni alakban képezzük tovább – bár a mai irodalmi nyelv elég hibásan mindinkább divatba hozza az ilyeneket, mint sók, tók, szók, faluk, daruk, ahelyett, hogy savak, szavak, tavak, falvak, darvak, stb.
Mindezen legutóbbi szavakhoz a v-hang nem ragadt hozzá, míg ellenben pl. az ó, óni ige az óvás, óvadék továbbképzés révén már óv, óvni-vá változott.
Világos továbbá, hogy a szláv kamen – kő szó is a mi kő ősszavunk fejleménye, ugyanúgy, mint az annak megfelelő magyar kemény szó is, mert hiszen a keménység az ősember szemében a kőnek legjellemzőbb tulajdonsága, vagyis a szláv kamen szó tulajdonképpen már nem is az ősi kő vagy ka szóból keletkezett, hanem ennek egy származékából, a kemény szóból. Hogy ez mennyire igaz, a következő párhuzam is bizonyítja: Nyelvünkben kova egy bizonyos kemény kőnem neve, amelyből éppen keménysége miatt az ősember szerszámokat, fegyvereket készített. S íme, ezen kova szó, amely tehát a kő vagy kó ősszavunknak szintén v-hangos továbbképzése révén jött létre, teljesen megegyezik a finn kova – kemény, és kive - kő szavakkal!
Ezek után már nem fogunk abban sem kételkedni, hogy például a finn szarve – szarv, valamint a magyar szarv szó maga is a régi, azaz ősi magyar szaru – szarv szó romlásából keletkezett, éppúgy, mintha a daru, falu helyett azt mondanók: darv, falv, mint ahogy mondjuk is. (Darvak, falvak.)
39.
Miként magyarázzuk azt, hogy a magyar rúd – bot, vastag, karóféle szóval teljesen azonos a német Rute – vessző, bot? A föntebbiekben láttuk, hogy nyelvünkben az egytagú szavak, vagy szótövek megfordított alakban is előfordulnak (köp-pök, göb-bög, csavar-facsar, tér-rét, csapkod-paskol, stb.,) amiért is a rúd szavunkkal a vele azonos jelentésű durung vagy dorong – bot, vastag karóféle szavunkat is összehasonlíthatjuk. Hogyan magyarázható pedig akkor az, hogy viszont az olaszban (különösen a római tájszólásban) tortore – dorong, bot? Azon körülmény pedig, hogy ezen tortore szó az olasz irodalmi nyelvben fenyítő, büntető értelemmel bír, meglepetésünkre nem azt bizonyítja-e, hogy a magyar dorgál és torol – fenyít, büntet szavaink is a dorong és egy tehát létezett tor – bot, rúd szóból származik? Hiszen a bot vagy rúd valóban ősidőktől fogva a fenyítés, büntetés, azaz a megtorlás legáltalánosabb eszköze volt. A botbüntetés vagy megbotoztatás akárhány helyen ma is megvan még, sőt nyelvünkben is megebrudalni szintén annyit jelent, mint megbotozni. Márpedig a törökben is turgala – megdorgálni, rendreutasítani, fenyíteni, ami szerint tehát fönti szavaink a latinból vagy az olaszból nem származhatnak!
A rúd szavunkból, vagy annak dur-, dor-, tor- alakjából származnak azonban kétségtelenül a törzs, törzsök, régiesen törs, törsök, valamint a torzsok, torzsa szavaink, és a tor (mellkas része) szavunk is, amelyeknek azonban pontosan megfelel az olasz torace (ejtsd: toracse) torso – törzs és torzo torzolo (ejtsd: torco, torcolo) – torzsa, torzsok. Rómában a szobrászok egymás között, ha valamelyikük egy „torso”-t (fej és végtagok nélküli törzs-szobor) kevésbé szépen csinált meg, az illetőt azzal szokták gúnyolni, hogy „Ha fatto un torzo ma non un torso!” (Csinált egy torzsát, de nem egy törzset!) Márpedig ha minden szavunkat, amelynek megfelelője valamely európai nyelvben megvan, azt onnan hozzánk származottnak „jövevényszónak” akarjuk tekinteni, akkor végülis oda jutunk, hogy – tisztelettel fel kell kérjünk bárkit, hozzon fel nekünk mondjuk kétszáz olyan ősszót, ami nyelvünkben nem jövevényszó, mert hiszen feltételezhető, hogy egy olyan nép, amely Európa közepén, összes ellenfeleit legyőzve, s azokat adófizetésre kényszerítve hatalmas államot alapított, legalábbis kétszáz szóval már rendelkezett! Ha pedig törzs szavunk néptörzs vonatkozásban a fa-törzs, (amelyből az ágak nőttek ki), azaz tehát a törzs alapszóból származott, hogyan magyarázható akkor például az, hogy a törökben is tirv – néptörzs, te a törökben maga a törzs alapszó nincsen meg!?
Olvassuk csak el figyelmesen Vámbéry „A magyarság bölcsőjénél” c. könyvét! Látni fogjuk, hogy miként küszködik a lépten-nyomon feltoluló tényekkel, hogy azokat valamiképpen a magyarságnak Ázsiából való származtatása és keverék népként létrejötte elméletével összeegyeztethesse! Megállapítja, hogy a török nyelv legeslegősibb alakja emlékeit az élő magyar nyelvben találjuk fel, és hogy a magyarban éppen a tőle legmesszebb fekvő kelet-ázsiai török nyelvekben és nyelvemlékekben találják a legtöbb hasonlatosságot, holott nyugat felé haladva mind kevesebb rokonvonásra akadunk, - amit érthetetlennek tart! Végülis kénytelen azt föltételezni, hogy a magyarság Ázsia messze keletéről megszakítások nélkül, sebesen robogott be Európa közepébe, mert csak így fejthető meg azon csodálatos tény, hogy a közbenső, újabb jellegű török nyelvek a magyarság nyelvére semmi hatást nem gyakoroltak!
Mily délibábos és lehetetlen dolgok ezek? Holott mily egyszerű és természetes azt feltételeznünk, hogy a magyarság mindig ott volt, ahol ma van, és hogy nyelve azon aránylag elváltozatlanul maradott ősnyelv, amelyhez a tőle legmesszebb eső és legősibb török nyelvek egyszerűen azért állanak a legközelebb, mert hiszen azok a legrégebben váltak ki belőle. Maga a magyar nyelv pedig azért változott oly keveset, mert hiszen eredete helyén megmaradva mindenféle új és idegen hatásoknak a legkevésbé volt kitéve, hiszen a minden oldalról járhatatlan hegyekkel körülvett középeurópai medencében jól el volt szigetelve, és így önmagában fejlődött.
Megállapítja Vámbéry továbbá azt is, hogy különböző nyelvi jelenségek miatt lehetetlen amellett maradnunk, hogy a magyarság csak egy ezredévvel ezelőtt jött volna Európába, illetve magyarázatként kénytelen a jazigokra, azaz a jászokra utalni, akik tudvalevőleg hazánk területén éltek már a rómaiak előtti korban is.
De megállapítja Vámbéry még azt is, hogy a magyarban az összes nyelveknek is nyoma van! Vagyis hogy eszerint a magyar nyelv csak azon ősidőkben alakulhatott ki, amikor az összes ugor népek is még együtt éltek, vagyis a történelem előtti idők messzeségében. Ha tehát a magyar nyelvnek úgy török, mint ugor vonatkozásai a legrégibb ősidőkbe utalnak, nem kézenfekvő dolog-e akkor az, hogy a magyart tartsuk mindezen nyelvek legősibb alakjának – ami mind e megfejthetetlen és „homályba burkolt” dolgoknak igen egyszerű magyarázatát adja?
40.
Tudom, hogy a magyar gyümölcs, népiesen gyümőcs szóhoz hasonlít a török jimis vagy jemis – gyümölcs és étel szó, de nem hiszem, hogy a magyar gyümölcs szónak őse ezen török szó volna, és tisztelettel fordulok Techert Józsefhez (Magyar nyelv, 1929. 7-8. szám) és Ekhardt Sándorhoz (Napkelet, 1929. 19. sz. 473. o.) azon kérdéssel, hogy e magyar szó török jövevény volta bizonyítására a puszta hasonló hangzáson kívül még mi hozható fel? Megjegyzem mellesleg, hogy e szavaknak a török jimis-ből, jemis-ből való származtatását azért nem tartom helyesnek, mert például Vámbéry is megjegyzi, hogy e szó alapjelentése: étel, ami szerint tehát e szó kétségtelenül a török je – enni igetőből származik, ami viszont a magyar e-, é-, (eszik, étkezik, étel, étek, éhség, stb.) igetőnek csak kezdő j hanggal megtoldott alakja. Viszont amilyen világos az is, hogy a német essen szó az említett magyar e-, vagy é-, igető ét, esz, eszik alakú továbbképzéséből fejlődött, ugyanolyan világos az is, hogy a szláv jeszti, jede – enni, eszik ige meg ugyanezen ősi magyar-török igető kezdő j hanggal megtoldott alakjából fejlődött.
Ezekkel szemben a magyar gyümölcs szónak a magyar gümő, gumó, gömb, gomb, gomolyag, gömbölyeg és megfordítva: mag, meggy, makk, mák, mogyoró, magvál szavak csoportjából való szerves származását, odatartozó voltát kétségtelennek tartom.
41.
Véletlen-e, hogy a soványságot, keskenységet, szárazságot, fogyást, kevésséget jelentő magyar szűk, csekély, sekély, szikár, szikkad, sugár, csík, csikasz szavaknak pontosan megfelel az olasz-latin sicc, secc, (olv. szikk, szekk) szárazságot jelentő szó? Hogy e szavainkat mi nem vehettük az árjáktól, bizonyítja azon tény is, hogy a sokezer éves szumir nyelvben is sziga – sovány, amely szumir szó meglepően fejti meg azt, hogy az erdélyi magyarság miért használja a szigorú szót sovány értelemmel, eltekintve attól, hogy hiszen ezen szigorú szó a szikár és sugár szavainkkal is azonos. Tudjuk, hogy mértani értelemben a sugárnak, vagyis a vonalnak csak hosszúsága van, de szélessége nincsen, illetve hogy mértani értelemben a vonal, azaz csík szélesség és vastagság nélküli, vagyis csikasz (sovány).
42.
Véletlen-e, hogy a magyar sovány szó a német Schwund, schwinden – fogyás, fogyni szóval egyezik?
43.
Véletlen-e, hogy a magyar sír szó, amellyel sív, sivalkodik szavunk is összevetendő, és amelyből a magyar sirály és sivajka (sivalkodó vízimadár) szavak is származnak, oly feltűnően egyezik a német Schrei, schreien szavakkal? Föntebb már érintettük, és még többször is bizonyítani fogjuk, hogy az árja nyelvérzék a magánhangzókat, különösen a szavak elején előszeretettel hagyja ki, amivel szemben a magyarban két egymás után következő mássalhangzó a szó elején egyenesen lehetetlen. Nehogy azonban fölemlített szavaink ősmagyar eredete felől, vagy azoknak egymással való logikus összefüggésében kételkedjen, megjegyezzük: a szlavóniai ősi magyarság a sirályt sivajkának nevezi, vagyis e szót a siv, sivalkodik igéből képezi. Eszerint világos, hogy a finn kajava – sirály, a kiabál, népiesen kajabál igében leli ősét, ugyanúgy tehát, mint a sirály szó a sír, siránkozik igénkben, amelynek hogy kiált értelme is volt, bizonyítja a német schreien – kiáltani szó. Másrészt meg az ősturáni szumir nyelvben sír – énekel, szur – kiált!
A legkülönbözőbb népek a szirénákról, vagy a hasonló vízi tündérekről, a rólok szóló mondákban el nem mulasztják azt kiemelni, hogy ezek énekelnek! Mai művészeink ugyan már szirénákról lévén szó, inkább csak a halfarkú és leány felsőtestű mesebeli lényekre, azaz a sellőkre gondolnak, a görög-római hitregék sirena alatt bizonyos hattyú, vagy sirály alakú vízitündéreket értettek, amelyeknek vagy csak felsőtestük volt leány alakú, vagy pedig csak fejük. Egy egész felsőtestében leány alakú sziréna szobrot láthatunk a Louvre-ban, görög vázafestményeken azonban Odysszeusz hajója mellett a tengerpart szikláin ülve, olyan sirenákat látunk, amelyek teljesen sirálytestűek, s csak fejük szép leányé. Véleményem szerint a sirena szóban tehát sír igénk lappang, amely ige a sirena szóban Itália és Görögország őslakóitól, a titokzatos pelazg népektől maradott a görögökre és rómaiakra. Tudjuk ugyanis, hogy régi nyelvünkben ene, ené, enő, ünő, ana, stb., úgy az állatok nőstényei neveként is szerepelt, mint ahogy jelentett nőt, sőt anyát is általában. Hogy viszont sír szavunkat, különösen a szumir nyevveli összehasonlítás révén úgy sír, kiált, mint énekel értelműnek is vehetjük, szintén láttuk már. Tudvalévő az is, hogy a sirályok némely fajtájának kiáltása nő, vagy gyermek siránkozó kiáltására annyira hasonlít, hogy a tenger, folyó vagy tó sziklás partjai mentén csolnakon haladó utas a váratlanul felhangzó kiáltásban gyakran valóban nő vagy gyermek sírását, kiáltását véli hallani. Némely sirályfajta hangja, különösen közelebbről hallva elnyújtott sííír-nek hangzik. Ismeretes az is, hogy a sirályok a tenger, vagy más vizek sziklás, szirtes szigetein szeretnek tartózkodni és költeni, ahonnan kiáltozásuk messzire elhangzik.
A monda szerint Odysszeusz a szirénák szigetéhez közeledvén, hogy azok csábos énekét meghallgathassa, de csábuknak ellenállhasson, társai által magát a hajó árbocához köttette, míg társai fülüket viasszal dugták be. A szirénák végzete azonban az volt, hogy csak addig élhessenek, míg valaki csábító éneküknek ellentáll. Miután pedig Odysszeusz az említett módon őket kijátszotta, a monda szerint kétségbeesett kiáltásokkal és sírással magukat a tengerbe vetették, ahol szirtekké változtak. Feltűnik, hogy szirt szavunk a sziréna szóval azonos szótövű. Miután szirt szavunk különösen a hajózásra veszedelmes, a víz színén álló sziklákat jelent, összefüggést itt abban is sejthetünk, hogy a szirtekké változott szirénák a hajósokra továbbra is veszedelmet jelentettek, éppúgy, mint azelőtt.
Felemlítettem, hogy az itt csak a lehető legrövidebben elmondott dolgokat most készülő, ősvallásunkkal foglalkozó könyvemben természetesen bővebben fejtem ki. Ott láthatóvá teszem ezen dolgok szimbólikus értelmét, teljes költői szépségét, s kísérem ezenkívül a szükséges nyelvészeti és néprajzi bizonyító adatokkal. Mindezen mondák igazi mély értelme a görög, római és más árja népek mondáiból már ki nem tűnik, vagyis ezek értelme csakis fajunk ősnépeinek hitregéiből fejthető meg. Ez azonban csak igen nagy távlatokat áttekintő, és eddig szokatlan néprajzi tanulmányok segítségével oldható meg, de eredményt még így is csak éppen a magyar néprajzi adatok és nyelv különösebb figyelembe vétele mellett érhetünk el.
44.
Vámbéry megállapította, hogy az élő magyar nyelv a legrégibb keleti-török nyelvjárásokkal , és az őstörök feliratok nyelvével mutatja a legtöbb rokonságot, illetve, hogy a nyugatibb török nyelvjárások a magyar nyelvre semmi hatást nem gyakoroltak. Ezek alapján feltételezi azután, hogy a magyarság a messze keletről az utat aránylag igen gyorsan kellett, hogy megtegye. Miként magyarázható azonban az, hogy hogy ezen messze keltről jött magyarság nyelve, szókincse oly csodálatosan egyezik az ó-görög, a latin, az olasz, a német nyelv szókincse nagy részével, eltekintve attól, hogy a szintén ősrégi baszk és finn nyelvekkel még szerkezetileg is egyezik? Hogyan magyarázzuk akkor például az alábbiakat is:
A magyar hólyag, hólag, hályog (utóbbi eredetileg szintén hólyag értelemmel bírt: Ballagi) szavaknak kétségtelenül rokona és ősrégi, a magánhangzó harmóniát még nem ismerő, közvetlen párja a magyar héla – üres szó, továbbá a hülye, tájszólásos hüle, hölye (Ballagi) szavaink is, amelyek a fej, koponya ürességét, azaz ostobaságot, butaságot akarnak kifejezni. Ugyancsak Ballaginál találjuk, hogy magyar hőle –üres, hől – hüvely. Általánosan szokás még magyarul ostoba embert hólyag-nak is nevezni, aminek aztán megfelel még a golyhó – ostoba, buta szavunk is.
Mindezen szavak egymással tehát a legszorosabban összefüggnek. Hogy azonban nyelvünk e szócsoportja mily nagy kiterjedésű, illetőleg, hogy mennyire nyelvünk legősibb gyökeréből ered, akkor kezdhetjük csak észrevenni, ha eszünkbe jut, hogy mivel hólyag alatt mindig gömbölyű, gömbölyded valamit értünk, úgy ezen hólyag, golyhó, stb., szavaink a golyó, goló, gölő, gölödi, gölödény, galacs, galacsin, galagonya, stb. golyót, golyószerű valamit jelentő szavainkkal is együvé tartoznak, amelyekkel a török gülle – golyó is egyezik. Ha azonban golyó, vagy tájszólásos goló szavunk ily ősrégi, úgy honnan származik akkor a latin globus – golyó szó? Nem világos-e, hogy e latin szó is, mielőt az árja nyelvérzék az első magánhangzót belőle elhagyta, golobus-nak kellett hangozzék?
Másrészt héla – üres és hől – hüvely szavaink az űr fogalmát azáltal is kifejezhetik, hogy a tartalmazni képes héjjat, hüvelyt nevezik meg. Az Etnographia 1917. évfolyama 103. oldalán találjuk, hogy a dunántúli Őrség népe nyelvén hél a háztetőt, azaz a ház teteje alatti ürességet jelenti. Ez azonnal eszünkbe kell juttassa az erdélyi héj, héjú, hévú, hiú vagy hivú változatokban élő padlásüreg, háztető jelentésű szót, amiből látjuk azt is, hogy például hüvely szavunk is valaminek híja, azaz üressége, tartalmazni képes héjja nevéből keletkezett. Illetve látjuk azt, hogy a valaminek héjja – népiesen haja – burka, hüvelye és valaminek ürege fönti nevei mind egy és ugyanazon ősszóból kellett, hogy keletkezzenek. Látjuk továbbá azt is, hogy a magyar hiúság szó ugyanúgy az űr hiú nevéből keletkezett, mint a latin vanitas – hiúság a latin vanus – üres szóból. Sőt, fejtegetéseinkkel még tovább is mehetünk, vagyis miután megtudtuk már, hogy ősnyelvünkben az egytagú szavak megfordított alakban is előfordulhatnak, úgy fel kell ismernünk azt is, hogy a magyar léha szó is csak a héla szavunk megfordított, de vele azonos értelmű alakja. (Hél-a – léh-a; mindkettő szóvégi magánhangzóval megtoldva.) Léhaság alatt is tartalmatlan, hiú, könnyű valamit értünk. Az üresség, tartalmatlanság, könnyűség, más szóval a hélaság és léhaság egymássali természetes összefüggését bizonyítanunk fölösleges. Ha azonban a léhaság az ürességgel azonos, úgy azonnal eszünkbe kell jussanak az üreget jelentő lék, luk, lik szavaink is, másrészt pedig észre kell venünk a tehát könnyűséget is jelentő léha szó léh szótövének a lehell, lehellet, levegő, lebeg, libeg és lélek szavainkkal való összefüggését, mert hiszen mindezek nyelvünkben közmondásosan könnyű dolgoknak mondatnak.
Be kell tehát látnunk, hogy a magyar:
hólyag, hólag, hályog = hólyag
héla, hőle = üres
hél, héj, hijú = üreg, padlásüreg
hől, héj = hüvely
hüle, hülye, hölye, golyhó = üres fejű, buta, és megfordítva:
léha = könnyű
lehellet, levegő, libeg, lebeg
luk, lék, lik
szavaink egymással a legszorosabb hangzás és értelembeli összefüggésben állanak, illetve hogy mindezek nyelvünk egy óriási kiterjedésű szócsoportja szerves alkatrészei.
Igen ám, de hogyan magyarázzuk akkor azon tényt, hogy a németben is:
Hülse, Hülle = hüvely, héj, burok
Höhle = üreg, barlang
hohl = üres, és megfordítva:
Leck, Loch, Lucke = luk, lék
Lücke = hiány, hézag?
Hiszen a német nyelv nem ismeri az egytagú szavak megfordítása törvényét, honnan kerültek tehát ezen egymásnak megfordított alakját képező, de azonos értelmű szavak a német nyelvbe?
Hogy mindezen szavak ősnyelvünkből kellett származzanak, az is bizonyítja még, hogy ugyanezeknek még egyszerűbb, azaz csak két hangból álló ősszótövét szintén a magyarban találjuk meg a hé, hi és megfordítva éh, ih vagy pedig a csak egyetlen magánhangzóból álló é, í szótövekben, amelyek tehát tulajdonképpen csak egyszerű hangadások, de nyelvünkben még így is a hiányt és ürességet fejezik ki. Hogy a fönti szavak ős szótövei valóban a hé és hi, vagy éh és ih, bizonyítják például a hél-la, hi-vú, hi-jú, hé-vú szóalakjaink, amelyekből látjuk, hogy a hí vagy hé után még szabadon következhetik nem csak l, hanem v, vagy h hang is. Hogy a hé, hi, hév, hív szavaink a hívás, azaz a hiány s így az űr, a telni vágyás szavai, azt magyaráznunk szinte fölösleges, mert hiszen mindnyájan tudjuk, hogy népünk embere ma is, ha valakit hív, azt kiáltja utána, hogy: Hé! Viszont a megfordított éh és ih az éhségnek, szomjúságnak, (utóbbit népünk ihosságnak is mondja) azaz tehát hiánynak, űrnek, telni vágyásnak ugyanilyen kétségtelenül ősmagyar szavai, amiért is a hiú, hívó, hévú = üres, űr szavainkat is ezek után jobban fogjuk érteni, valamint azt is, hogy honnan származnak a német leicht, olasz leggiero és a latin levis – könnyű szavak.
45.
A magyar korom szót joggal a török kara – fekete szóval hasonlítják össze. De honnan származik akkor a latin carbon – szén szó? Sőt, mivel mint minden nyelvész tudja, az r és l hangok úgyszólván azonosaknak vehetők, kénytelenek vagyunk a német Kohle – szén szót is a magyar korom szóval összefüggésbe hozni. Hogy ezen német szó mennyire a feketeség szavából ered, bizonyíthatjuk még a magyar holló szóval, azaz ezen közmondásosan fekete színű madár nevével is, amely viszont a latinban corvus, ami a magyar korommal azonos, a törökben pedig karga – holló, meg a kara – fekete szóval azonos. Fölhozhatjuk még, hogy a szlávban is kal, kaljati – feketeség, befeketíttetni, a latinban és olaszban caligo, caligine – sötétség, sötét borulat, a magyarban gyaláz – bemocskol, befeketít.
Tudjuk, hogy a fekete szín a gyász és halál színe is: nem meglepően logikus összefüggés-e tehát az, hogy a magyar halál, halott, holt és holló, finn-ugor kuolema, kulo, kuloz, kulen – halál, halott, és kulak, kuolek, kolek – holló?
Ne feledjük azt sem, hogy a fekete színű, és holt tetemekből táplálkozó hollót népünk mesékben, népdalokban „gyászos holló”-nak, „fekete holló”-nak szokta nevezni, és halál, vagy egyéb szomorú dolgok hírnökéül szerepelteti.
Ha tudjuk, hogy India ősműveltségét az ugor fajú dravida népek alapították, akkor érteni fogjuk azt is, hogy Indiában a gyász, halál és éjszaka istennője Káli.
Vajon a szíves olvasó már az eddig elmondottak után is nem kezdi-e észrevenni, hogy miként omladoznak össze azon fogalmak, hogy „árja szó”, vagy „árja szókincs”?
46.
A latin-olasz-francia szapo, szapon, szavon kiejtésű, szappany értelmű szavakat ma a német Seife szóból származtatják, amelynek értelme lucskos, síkos, nedves valami volt. A fönti árja szavak, (valamint a magyar szappan vagy szappany szó is) nem sokkal jobban egyeznek-e az ősi magyar szapulni – mosni szóval? Hogy azután a szapulni ige szap vagy száp töve a fenti német Seife, továbbá a saufen –inni szavakkal is összefügg, azt kétségtelenné teszik a magyar záp, népiesen száp és iszap szavaink, amelyek nedvességet, lucskoságot és lucskos rothadást fejeznek ki.
Honnan származik a görög szapro – rothadás jelentésű szó, amelynek fordítottja is megven a magyar poshad (rothad), posvány (mocsár), pocsék, pocskol, focskol, föcsög, pöce, stb., szavakban?
47.
A magyar ló szót a futás, magyar loholni – futni szóval vetik össze, amit részemről is elfogadok. Miután azonban a törökben is lau – ló, kétségtelen tehát, hogy itt igazi, ősi magyar-török szavakkal van dolgunk. Hogyan magyarázzuk akkor, hogy a német laufen, tájszólásos lofen (olv. lófen) – futni? Megjegyezzük még, hogy az oroszban is losi – ló.
Miután pedig a magyar loh – fut igető megfordítva a halad igét adja, nem meglepő-e, hogy a németben meg Gaul – ló?
48.
Már föntebb láttuk, hogy a magyar léha könnyűséget is kifjező szó mily szoros összefüggésben áll a magyar lebeg, libeg, lélegzik, lehell, levegő, stb., szavakkal, vagyis világos az is, hogy a magyar lélek szó a levegő és lehellet szavakkal azonos eredetű. Nem kétséges tehát, hogy a magyar szellem (régibb és helyesebb alakjában szellet – szellem és lehellet) szó is a magyar szél, szellő, száll, szállong szavakból származik. De ha ez így van, honnan származik a német Seele – lélek szó?
49.
A monda szerint Karthagót a Szidonban meggyilkolt pap hajón elmenekült özvegye: Dido, más néven Elissza úgy alapította, hogy egy ottani fejedelemtől annyi földet vett meg, amennyit egy ökör bőrével bekeríthetett. Az ökörbőrt azonban szíjakra hasította, és így vele jókora területet kerítvén be, az ily csellel nyert területen megalapította Karthagó városát. Phöniciai nyelven bürsza állítólag várat, görögül ellenben bőrt, álatbőrt, bőrtömlőt jelent. Karthagó óvárosa pedig szintén Bürsza volt. Mindez így teljesen rendben volna, csak nekünk magyaroknak kell a dolog fejünkbe szeget üssön, mert kénytelenek vagyunk azt kérdezni, hogy honnan szedhették a görögök a bürsza – bőr, bőrtömlő szavukat, holott hiszen a magyar nép nyelvén ma is bűr – bőr? Mi vettük volna ezen bűr vagy bőr szavunkat éppen az ógörög nyelvből? De hiszen nem lehet, mert kétségtelen, hogy csak a bőrtömlő keletkezhetett a bőr szóból, de nem az általánosan bőrt jelentő szó a tömlő jelentésűből! Sőt, a bűr vagy bőr szavunk a burok, burkol, borít szavainkkal is kétségtelenül összefügg, amihez hozzátehetjük még, hogy a törökben is baru, börük – takaró, állatbőrből készült sapka, kalap.
Tudvalévő, hogy az arabban, görögben, bőrtömlőt, bőrerszényt jelentő bürsza szóból keletkeztek a ma nemzetközivé vált borsa, börze szavak is.
50.
A latin-olasz perla, pirula – gyöngy, gömböcske szót a latin pirus, pirula – körte, körtécske szavakból származtatják, merthogy körte alakú gyöngyök is vannak. Miután azonban a gyöngy jellegzetes alakja nem ez, hanem a gömböcske, nem jogosabb, logikusabb-e a perla és pirula szavakat a szintén gömböcskét jelentő magyar bere, berce, berke, bertő, berkőce, berkenye, bors, borsó, boró, boróka, stb. szavakkal összehozni?
Folytatása következik!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
