Mielőtt az alábbi kérdéseket azok számára, akik Kiss Lajossal ebben az általam is vallott meggyőződésben nem értenének egyet, föltenném: röviden összefoglalva előre bocsátom a magam következtetéseit, amelyekre körülbelül két évtizeden át folytatott néprajzi és nyelvészeti kutatásaim után jutottam, s amelyekről egyetmást már előzőleg az Etnographia-ban, a Hadak Útja c. folyóiratban és másutt is írtam.

Szerény véleményem szerint is, a magyarság őshazája Magyarország, azaz a Kárpátok medencéje, amelyben fajunk és nyelvünk kialakult, és ahol magas szellemi műveltsége volt már azon ősidőkben, amikor az árja népek még nem léteztek. Csatlakozom itt Nagy Géza jeles tudósunknak az Etnographiában Turánok és árják cím alatt megjelent tanulmányában kifejtett azon véleményéhez, amely szerint az árjaság csak ősnépeink és egy más faj az Európában a történelemelőtti időkben élt barlanglakó neanderthaloid ősfaj keverékéből előállott újabb faj, amelynek nyelve, szókincse legalább is felében ősnépeink nyelvéből vétetett.

Magyarországi eredeti ősnépünk, azaz az ősmagyarság legnagyobb része beláthatatlan időktől fogva békés földművelő nép volt, - aminthogy ma is az – és mindig magyarul beszélt, azaz helyesebben szólva: mai magyar nyelvünk ősalakját beszélte. E nép, vagy faj az ezredéveken át, időközönként számtalan rajt bocsátott ki magából, hol északra, hol keletre, hol délre és nyugatra, amely kivándorolt szakadékai kint néha nagy műveltségeket is alapítottak, (szumirok, pelazgok, etruszkok, stb.) majd hosszú idők folyamán nyelvileg, fajilag elváltoztak, átalakultak, más népek közé vegyültek, de mindenfelé olyan nyomokat hagytak maguk után, hogy ezeket a tudósok és kutatók a világ különböző részeiben észrevevén a magyarságot hol innen, hol onnan származottnak kellett, hogy gondolják. Így régebben például a finnugor rokonság hívei őseinket északról, majd Vámbéry és a török rokonság hívei keletről, az ázsiai pusztákról jötteknek vélték. Mások, mint Tóth Jenő és legújabban Zajti Ferenc tényleg megállapítható nyelvi és faji összefüggések miatt, a magyarság indiai eredetét vitatják, ritkán gondolván azonban arra, hogy hiszen ama feltalált néptörzsek éppúgy a magyarságnak messze földre vándorolt leszármazottai is lehetnek, mint ahogy a magyarságot ideköltözöttnek véljük. Ismét mások a szumir nyelvnek a magyarral rokon volta miatt, vagy a kis-ázsiai és szíriai ősturáni műveltségek révén a magyarok eredetét délen keresik, (pl. Fáy Elek: A magyarság őshona) sőt, voltak olyanok is, akik az afrikai kámi nyelvekben található, a magyarral meglepően egyező elemek révén a magyarságot kámi eredetűnek, megint mások – különösen régebben – sémi származásúnak vallották. Végül némelyek, mint pl. Cserép József, azon elvitathatatlan egyezések révén, amelyek az azték és más ős-amerikai nyelvek és a magyar nyelv között kimutathatók, a magyarságot Amerikából, vagy Atlantiszból eredőnek tartják.

Mindennek eredményeképp tehát Európa közepén a magyarság továbbra is valóságos rejtélyként állott, és áll ma is. Teljesen megoldódik azonban a rejtély, ha a magyarság őshazájának magát Magyarországot tekintjük, ahonnan ősidőktől fogva egyes szakadékai minden irányban vándorolhattak ki. Sőt, csak így fejthetjük meg azt is, hogy a magyarság szervesen illeszkedik bele a közép-európai kerekfejű, kis- vagy középtermetű fajba s hogy arcjellegében is a környező népektől, amelyek nagyrészt különben is csak elárjásodott fajrokonai, alig különbözik, valamint hogy nyelve, szókincse, népszokásai, népmeséi, viseletei is azokéval bár egyezőek, de sokkal őseredetibb jellegűek.

Vámbéry és mások, honfoglaláskori kétségtelen török nyomok alapján, azt is állították már, hogy Árpád honfoglalói nem is voltak magyarok, hanem tiszta törökök, akik Magyarországon egy már itt élt ugor néppel keveredtek, illetve, hogy a ma magyarnak nevezett nyelv e keveredés egyik terméke. Hogy a magyar nyelv ősnyelv és nem újabb keletkezésű keverék, ezt nyelvünk szavainak egymással való szerves és logikus, szócsoportok szerinti összefüggése révén, mihelyt arra alkalmam lesz, könnyen ki fogom mutathatni. Ami pedig Árpád magyarjait illeti, szerény véleményem az, hogy törökök ugyan nem voltak, de nyelvileg többé-kevésbé valóban el voltak törökösödve, fajilag azonban azon régebben keletre kivándorolt őstörzseinktől származtak, amelyek a mai Oroszország területein az ókorban igen nagy számban éltek, s kazárok, kunok, besenyők, palócok, vogulok, cseremiszek, votjákok, bolgárok, stb. néven a régi Oroszország történelmében is még nagy szerepet játszottak. De utóbb, a keresztény és mohamedán vallások felvételével, nyelvileg majdnem mind elszlávosodtak és eltörökösödtek, kivéve a kazárokat, akik zsidó vallást vevén fel, teljesen tönkrementek, birodalmuk szétzüllött, ők maguk pedig elzsidósodtak. Tudjuk, hogy a kereszténység felvétele után, mi is hajszál híján, hogy ősi nyelvünket a latinnal nem cseréltük föl, illetve hogy a magyar nyelvnek csak a legújabb időkben sikerült az országban ősi jogait visszanyernie, s a nép legalsó rétegeiből, ahol még beszélték, ismét az ország nyelvévé lépnie elő. Véleményem tehát az, hogy Árpád honfoglalói nemzetségileg magyarok voltak ugyan, de a magyarságnak oly törzse, amely valamikor Magyarországról, azaz az őshazából kiköltözött volt. Utóbb Attila, majd az avarok birodalmának bukása után, e földnek erősebb urai nem lévén, Árpád honfoglaló népe az alkalmat felhasználta, és itt élő fajrokonaival egyesülve, a bejött szláv, görög vagy oláh, germán és már elkeresztényesedett és szlávosodó bolgárok kezeiből az ezek által már birtokba vett területeket kiragadta. Ami után azonban e harcias, külsejében már törökös-perzsás jellegűvé vált magyar törzs itt élő földművelő rokonaival teljesen összeforrott, illetve azokkal ismét egy néppé lett.

Ez összefoglalásnak, mint alapnak előre bocsátása után fölvetem alábbi, pontokba szedett kérdéseimet mindazok számára, akik fönti fejtegetéseimet – s azzal együtt Marjalaki Kiss Lajos említett véleményét – nem tartják elfogadhatónak, illetve más, ellenkező nézetek hívei, hirdetői. Kérem tőlük az e kérdésekre vonatkozó feleleteket, cáfolatokat, akár részekben, akár álláspontom s bizonyítékaim egészére.

1.

Ha a magyarság Ázsiából jött, úgy hogyan magyarázhatjuk meg a következőket: Jankó János írja az „Etnographia” 1892. évfolyama 194. oldalán: „Itt hallottam azt a votyák mesét, hogy a votyákok ide (a mesét Szelti votyák községben hallotta) a Duna vidékéről költöztek, és hogy a közeli Madjar helységnév hasonló nevű ismeretes személytől ered.” Mi, etnographusok ugyanis egyetlen igazán népajkon fennmaradt adatra több súlyt fektetünk, mint tíz tudákos kolostori barát írásaira. Tudvalévő pedig, hogy a magyaroknak ázsiai eredetéről szóló igazi néphagyományunk nincsen, ellenkezőleg, a krónikások közül pl. Anonymus kijelenti, hogy a parasztság csalfa meséire, hegedősök csacska énekeire nem hallgatott, vagyis csak azt írta meg, amit nyugati krónikákban olvasott. Szavaiból itt világosan kitűnik, hogy a nemzeti hagyomány tehát mást beszélt, mint ő. Sőt, Marjalaki Kiss Lajos azt is észreveszi, miszerint Anonymus kerüli, hogy az országban már Árpád honfoglalása előtt itt élt „paraszt nép”, vagy „föld népe”, azaz a földművelő őslakosság „nagy tömege” nemzetségéről beszéljen, holott ezeken kívül beszél Anonymus még – ugyancsak itt élt – szlávokról, bolgárokról, oláhokról és rómaiakról, (értsd németekről: azaz a németrómai birodalom alattvalóiról). Kik voltak tehát azon nagyszámú parasztok, akiknek nemzetiségéről nem szól, és akiknek meséire nem hallgatott? Nyilván a földművelő magyar őslakosság, amelynek meséire, énekeire pedig azért nem hallgatott, mert az ezekben mondottak nem mindenben egyeztek meg az általa nagyratartott nyugati keresztény krónikák tartalmával, amelyek pedig Magyarország népviszonyairól mit sem tudtak, s a Magyarországon végbement eseményeket természetesen csak felületesen ismerték. Ezen kívül az Árpád-házi királyok udvarában a parasztok, azaz az itt élő ősmagyarok meséiről Anonymus idejében kétségtelenül még azért sem illett beszélni, mert ezek a honfoglaló nemzetségek hadi dicsőségét – azaz tehát az Árpád-házi királyokét is – nagyon csökkentették! Nagyobb hadi dicsőség ugyanis egy országot tisztán ellenségtől, csupa győzelmes csata után – ahogyan azt Anonymus tünteti föl – fegyverrel elfoglalni, mint az ország igen nagy részét könnyűszerrel, harc nélkül, ellent nem álló, mint rokonoknak szívesen behódoló békés földművelők által fogadtatva megszállani! Ha tehát Anonymus az őslakosság meséit tüntetően megvetette: ezzel királyának is kedvét kereste. Azon Magyar nevű „ismert személyiség” pedig, akiről a votyákok a fönt említett helységet nevezték, szerintem aligha más, mint a Magyarországot és a magyarságot megszemélyesítő Magyar (vagy Magor) mondai ősatyánk, azaz, mint másutt már kimondtam: Őseink Napistene! Avagy nem nyilvánvalóbb mindez az eddigi elméleteknél?

2.

Ha a magyar nyelv csak hét-nyolc század előtt, azaz a honfoglalás utáni századokban keletkezett keveréknyelv (azaz szervetlenül összehányódott nyelv) volna, hogy magyarázhatnók akkor a következőket: Kör ősszavunk nyelvünkben megvan a e o ö u és ü magánhangzós kiejtésű alakokban is. Például karika, keringő, kerek, kerék, kering, kör, görbül, korong, (a fazekas korong neve és a kering ige e-hangos kiejtéséből keletkezett, mert a fazekas korong sebesen kereng, azaz kering) gurul, gyűrű, tájszólásos győrő, stb. Világos továbbá, hogy horog, horgas szavaink szintén ide tartoznak, ugyanúgy, mint görbe szavunk is.

Hogy a horog megfogó, beakadó, megragadó valami, magyaráznunk fölösleges. Hogy viszont kacs szavunk szintén horgot, kampót, továbbá a növények kapaszkodó kacsait is jelenti, szintén tudjuk. Ezért nevezi Ballagi a paragrafust is kacsnak. A megfogással függ össze még kacs, kacsó, kacsi, - kéz, kezecske szavunk is, valamint ezért nevezi népünk a görbelábút kacslábúnak, a görbe nyakút kacska nyakúnak. (Ballagi) Világos tehát, hogy kacskaringó, vagy kacskaring szavunk összetett magyar szó, amely tehát a kacs, - horog, kampó szavunk, és a kering igénk összetételéből képeztetett, és tehát olyan horog, vagyis kampó vonalat jelent, amely tovább folytatódva kering, keringőzik, vagyis kacskaringót, spirált képez.

Almásy György ázsiai utazó az Etnographia 1904. évfolyama 233. oldalán a belső-ázsiai kara-kirgizek ornamentikájáról írva elmondja, hogy a spiráldíszítményt a kara-kirgizek is kacskaring-nak nevezik. A magyarázatot illetőleg pedig tanácstalanul áll, illetve hiába kísérli meg e szónak a török nyelvbőli magyarázatát, mert hiszen világos, hogy ezen összetett magyar szó a törökből nem magyarázható. Hogyan kerül tehát e tősgyökeres magyar szó Ázsia közepébe, ha a magyar nyelv csak Árpád honfoglalása utáni időkben alakult ki? Nem kényszerülünk-e arra gondolni, hogy e szó Magyarországról került oda, illetve, hogy a kirgizek ősei valamikor magyar nyelvjárást beszéltek, vagy legalábbis egykor közéjük magyar népek keveredtek? Kimutatható az is, hogy nyelvünkben valamikor igen régen a jelző még a jelzett után következett, ami a ragozó nyelvek szellemének inkább meg is felel. Eszerint tehát kacskaringó ugyanúgy karingó kacs-ot jelent, mint ahogy Hegymagas, (Zala megyében) Magas hegy-et, Becskerek Kerek becs-et jelent. (Becs, bécs, bács, becse, pécs, régi nyelvünkben ugyanis vár, erődítmény értelemmel bír.)

3.

Bögöly szavunk Ballaginál előfordul még bögöl és bököl alakban is, amely szavunknak bök – döf  igébőli származása (lévén a bögöly nagyobbfajta szúró légy) egészen világos. Ezen bököl vagy bögöly szavunkhoz hasonló módon képeztettek döföl, emel, ötöl-hatol szavaink, valamint kétségtelenül öböl főnevünk is, amely utóbbi az ök döf lökve üt igetőből képeztetett, amely igetőből még öklel – döf szúr szavunk is keletkezett. (Ball.)

Hogy például bökő, ölő, látó helyett népünk ma is ejt bökü, látu-t, mindnyájan tudjuk. Fáy Elek (A magyarság őshona 144-145. oldal) azt is kimutatja, hogy az igék mai –ó, -ő képzős alakjainak régen -on, -ön, -in felelt meg, illetve hogy például kötő helyett régen azt mondottuk hogy kötön, amiből aztán kötény szavunk is képződött. Ugyanígy például ugró helyett ugron, amiből az Ugron családnév származott. Ugyanígy például a bölönbika madár, valamint maga a bölény, -régiesen bölön – állat neve értelme is nem más, mint bölő, bőgő, bömbölő, aminek különben a török bulan – bika szó is megfelel. Ha mármost tudjuk, hogy a mongol nyelvben bögöne – bögöly (Vámbéry A magy. Kelet. 100. oldal) akkor tisztában kell legyünk azzal is, hogy ezen bögöne szó értelme nem más, mint bökön, azaz bökő – szúró, amely szóhoz főnévképző gyanánt szóvégi magánhangzó tétetett hozzá; hogy pedig bök igénknek bög kiejtése is volt, valószínűvé teszi az Erdélyben ma is használatos göb, göböd, döf, lök ige, ami ugyanolyan igető megfordítás, mint köp és pök, csavar és facsar, lükü és külü, (lökő, a mozsár törője). Hogyan kerül tehát ezen bögöne szó a mongol nyelvbe?

4.

Ballaginál találjuk: berhe, börhe, bürhe – iparosok bőrköténye, bőrnadrág, amely szavaknak a bőr szavunkból származása kétségtelen. Börke, bürke szavaink pedig tudvalévőleg vékony bőrt, irhabőrt, hártyát jelentenek. Ha pedig ez így van: honnan kell akkor a pergament szót származtatnunk, amely hiszen írásra is, másra is használt hártyabőrt, finomabb fajta bőrt jelent, sőt, maga az irha – hártyabőr szavunk is az ír igénkhez nem veszedelmesen hasonlít-e? (Irka?)

Tudom, hogy a pergament szót a kisázsiai Pergamon, ókori város nevéből származtatják, ahol a pergament készítést feltalálták volna, etnográfus és nyelvész azonban az ilyen naív magyarázatot aligha fogja elfogadni, illetve a berhe, börke – pergament összefüggést valószínűbbnek fogja tartani.

5.

Tudjuk, hogy a régiek írásra használt másik anyaga a papirusz-nád, (ír igénk itt is felkísért) hártyája volt, amely nád nevéből a papiros szó maga is ered. Csakhogy a latinban a papiros neve charta, amelyben nem világosan a magyar hártya szó ismerhető-e fel, amely hiszen mindenféle bőrt jelent? Azoknak pedig, akik esetleg a magyar hártya szót kísérelnék meg a latinból származtatni, felhozzuk, hogy a hár szótöve azonos a kéreg szóéval, amelynek a-hangos kiejtése él a hársfa azaz kéreg-, vagy kérgesfa nevében. Hárs szavunkat ma csak egy bizonyos fa nevéül használjuk. Ballaginál azonban még a következő jelentését is találjuk: hárs – a fa héja, külső kérge. Továbbá még: hársolni – általában fa, különösen hársfa kérgét hántani. Ugyancsak Ballaginál találjuk még ezen párhuzamot is (amely viszont a hártya szavunkkal függ össze): hárt – valaminek héját, vékony kérgét lefejti, - azaz tehát – hánt, hántol vagy hársol. Mindezen összefüggések, illetve párhuzamok (hártya, hárt, kártya, hárs, hársol, hánt, hántol) kétségtelenné teszik tehát, hogy hártya szavunk nyelvünk ősi, szerves alkatrésze, illetve hogy nem vétetett a latinból.

Ha azonban pl. kéreg szavunk is nyelvünknek ilyen szerves, ősi alkatrésze, úgy honnan származik akkor a német Kork – fakéreg szó? Valamint a német Haut – bőr szónak a magyar hánt és háncs szavakkali hasonló volta is nem feltűnő-e?

A hársfakéreg hajdan igen fontos termény volt, amennyiben belőle hajlékonyra főzve, a legkülönbözőbb háziedényeket, dobozokat és más eszközöket, sőt, bocskort is készítettek. Oroszország némely részében a hársfakéreg ma is fontos kereskedelmi cikk. Ezek magyarázzák meg az erdélyi kártya – fából való vizeskorsó szót is, amely edény régen szintén hársfakéregből készült. Tudvalévő, hogy írásra régen nyírfakérget is használtak, mely a hársfáénál vékonyabb, finomabb. Ilyen, de még finomabb volt a papirusz hártyája, vagy kártyája is.

6.

Visszatérvén a kör, vagy azzal hangtanilag azonos győr, gyűrű szavainkra, felhozzuk, hogy Vámbéry (A magy. kel. 68.old.) és mások is, kik a magyarságot ázsiai nomád népnek tartják, megállapították, hogy a magyar kör szó azonos a tatár küren, csagatáj körün, - kör, mongol küria – gyűrű szóval. Miért nem állapították meg azonban azt is, hogy a latin corona, görög korone – karika, gyűrű, a fönti körün-nel szintén azonos, illetve, hogy mondezek szintén a kör, kor szótőre vezetendők vissza? Miért nem állapították meg, hogy a németben is Kreis – kör, krumm, a görögben gürosz - görbe, hajlított, amely utóbbi görög szót a magyar görbé-n kívül még a gyűrű és gyűrött, gyűrni szavainkkal is összehasonlíthatjuk. Miért nem állapították meg, hogy a latin circulus is ide tartozik? Miért nem állapították meg, hogy a görög krikosz – karika nem más, mint a magyar karika vagy karikó szónak elárjásított, azaz magánhangzó-kihagyásos, kopott alakja görög –sz végződéssel megtoldva? Mindehhez hozzátesszük még, hogy karika szavunk – amelynek Ballaginál még gariga változata is van, - szintén összetett magyar szó, amely a kar (=kör) ősszavunk és a régibb nyelvünkben létezett iga – gyűrű, karika szavak összetételéből, azaz tehát két azonos értelmű magyar szóból képzett összetételből keletkezett, mely iga szavunk az állatok befogására való iga nevén kívül, még a tal-iga szavunkban is megvan, mert kimutatható, hogy a taliga szó eredeti értelme tulajdonképpen kerék volt.

7.

Ha a magyar kör, ker szóból keletkezett kerít, körít igéink és az ebből továbbfejlődött kerítés és kert szavaink jutnak eszünkbe, és tudjuk, hogy ker, kerek szótövünknek és szavunknak kar, karika változatai is vannak, akkor fel kell vetnünk azon kérdést is, hogy honnan származnak tehát a német Garten, olasz giardino – kert szavak? 

8.

A finn nyelvben kalteva – menetelés (Szinnyei) amely szónak megfelel a magyar halad és kel (útra kel). Honnan származnak tehát az olasz calle – gyalogút, ösvény, calla – átmenet, és a görög kelendosz – út, pálya? Hiszen világos, hogy az ilyen szavak csak a haladás, kelés, kal, kel tövű igéjéből mint őseredeti igetőből származhatnak, de sohasem megfordítva! Ezen igetövek azonban a magyarban és a finnben találhatók meg! Még meglepőbb tény, hogy a görög kelendosz-nak megfelel a szintén haladást, járást, kószálást jelentő magyar kalandoz, kolindál és kalézol. Mi összefüggésben vannak tehát mindezek a latin calendae, szláv koleda, oláh colinda, mordvin „Kjol-erda özaisz”-ával? Felvetem itt e kérdést mások számára, megjegyzem azonban, hogy magam a megfejtést tudom. Azoknak, akik a megfejtést megkísérelni kívánnák, útmutatóul megemlítem, hogy az ezen szavakkal és névvel összefüggő népszokás lényege mindig: házról-házra járás-kelés, sőt, faluról-falura való kószálás, ami kéregetéssel, azaz koldulással, kolindálással függ össze. Ugyancsak útmutatásul kiemelem, hogy kalóz szavunk is ezekkel és a kószálással függ össze.

9.

A magyar levegő, lebeg, lebegő, lebegés, libegés szavak mind könnyűséget kifejezőek, amelyeknek finn megfelelője lievä – könnyű, enyhe. Hogyan magyarázható tehát az, olaszban is lieve, a latinban pedig levis – könnyű, enyhe? Ha a magyar lebeg szóból származik a magyar lebke, lepke, akkor a latin libelle – pille, szitakötőféle szónak a magyar libeg szóhoz is okvetlen köze kell, hogy legyen, eltekintve attól, hogy hiszen a latinban is libra, libratio – libegést, lebegést jelent. Avagy azt véljük-e, hogy a finnek és magyarok lievä, levegő, lebeg, lepke és libeg szavaikat mind a latinból és az olaszból vették? Részemről mindenesetre, miután bebizonyosodott, hogy az etruszk nyelv a finnek és a magyarnak volt rokona, azon véleményen vagyok, hogy ezen szavakat is, mint annyi mást, amaz itáliai ősnépeink hagyták a rómaiakra, majd a latinokra, amely ősnépekről ma már tudjuk, hogy az egész itáliai és római műveltséget is ők alapították.

A finn nyelvben továbbá lievittä – enyhít, könnyít, vagyis tehát ezen finn –itta és a magyar –ít, egymással teljesen azonos valami. Honnan származik tehát az olasz lievito – élesztő? Vajon ez is nem ősi ugor-magyar szó-e, amelynek értelme könnyítő, miután az élesztő az, ami a tésztát, kenyeret könnyíti, könnyűvé teszi?

10.

Ha az eddigi elméletek szerint őseink nomádok és műveletlenek voltak is, a vizet vajon nem ismerték-e, s ennek nálunk vajon neve nem volt-e? Hogy van az tehát, hogy a magyar víz szó a német Wasser szóval egyezik? Hogyan van az, hogy viszont az ugor vit, vete, ved – víz (a sziszegő sz, vagy z hang t-vé, d-vé tudvalevőleg igen könnyen változik) a szláv voda – víz szóval egyezik teljesen? Nem kényszerülünk-e itt is arra gondolni, hogy hogy ha itt valaki átvevő volt, úgy azok csak a turániaknál sokkal később keletkezett árják lehettek, illetve, hogy – amint Nagy Géza sejtette, - az árják itt nem is átvevők voltak, hanem szókincsük nagy részét már keletkezésükkor készen örökölték. Mindenesetre a magyar víz és az ugor vit, ved még egy tagú, ősegyszerű szavak, ellenben például a német Wasser többtagú, azaz összetett szó, amely eszerint tehát csak későbbi keletű lehet.

11.

Ha a magyarság Ázsiából vetődött volna Európába: hogyan magyarázható akkor, hogy nyelvünk szavai a régi görög és latin nyelvekkel oly meglepő egyezéseket mutatnak? Például: görög kampülosz – görbe, hajlott, amely szó a magyar kampó, gamó, kamó görbeséget, hajlottságot kifejező szavakkal egyezik, amelyeknek még a finn kumara – meggörbült, görbe szó is eléggé megfelel. Sőt, a gamó, kamó szavunk (Ballaginál: pálcaféle eszköz horgas véggel) a latin hamo, hamus szóval is egyezik.

12.

Hogyan magyarázzuk azt, hogy a magyar fény szó a görög faino, faienosz és fenomen fényt, fényességet, fényes jelenséget, tüneményt jelentő szavakkal egyezik?

13.

A görög agro szó, amely különben a latinban is megvan, jelent egyúttal földet, mezőt és vadságot, műveletlenséget, durvaságot is. A magyar ugar szó szintén földet, mezőt jelent, de olyat, amely műveletlenül hagyatott. Az öszefüggés nem szembetűnő-e? Márpedig, hogy az átvevők nem mi voltunk, bizonyítja a szumir agar, igara – föld, ugar. (Kimnach Ödön: Magyar-sumer kis kézi szótár. Karcag, 1905.)

14.

Miként magyarázható az, hogy a görög nephosz – sereg, tömeg szónak teljesen megfelel a magyar nép szó? Viszont a magyar seregnek nem teljesen megfelel-e a német Schaar – sereg szó, holott hiszen a törökben is cserig, cseri – sereg! (Vámbéry) Elképzelhető-e tehát, hogy mind e szavakat a magyarok éppen a görögből, latinból, németből, törökből szedték volna össze? Nem kényszerítenek-e mind e dolgok arra gondolni, hogy ellenkezőleg: a magyar azon ősnyelv, amelyből az újabban létrejövő nyelvek szókincsük nagyrészét örökölték?

15.

A párta, amely rendesen félhold alakú, és a fejen valóban mintegy pártázat, (Gesims, vesd össze: párkány, part)  módjára áll, tudjuk: a szüzesség jelképe, illetve – amint az kimutatható – magát a szintén félhold alakú szűzhártyát jelképezi. Hogy ez mennyire igaz, népmeséink gyönyörű költészetű, de rejtett hitregei értelmű motívumaival bizonyíthatom. Honnan származik tehát a görög parthenosz – szűz szó? A hold szűz istennőjét Artemiszt a görögök, fején a magyar lányokéval teljesen azonos félhold alakú pártával ábrázolták. (Lásd: Versaillesi Diana.) Ezen kívül az, hogy a különben is holdkaréj alakú párta rendesen ezüsttel (és fehér gyöngyökkel) volt ékesítve: a pártát a holddal szintén közvetlen összefüggésbe hozza. (Szélén gyönggyel ékesített pártát görög és római ábrázolatokon is látunk.)

16.

A magyar szerencse szót pusztán a hasonló hangzás alapján a szláv szrecsa – szerencse szóból származtatják, hogy azonban a dolog nem ily egyszerű, az alábbiakból látni fogjuk:

Mindnyájan ismerjük azon általános közmondást, hogy „a szerencse forgandó”! Márpedig tudjuk, Fortuna istennőt futó, gördülő, forgó keréken, néha golyón, vagy szekéren állva szokták volt ábrázolni. Ebből kitűnik tehát, hogy a szerencse és a forgás között valami hitregei összefüggés is kellett legyen. A magyar nyelvnek pedig a forgásra van még egy másik szava is, és ez a sergés, sürgés, sirgés, amely szóalakokból: sergő, serengő, sírülő, sürgő szavaink is képezhetők. (Megjegyezzük, hogy ezen sireng, sereng szavunk párhuzamai még nyelvünkben a kereng, illetve kör, kerek szavaink is.) Annál meglepőbb tehát, hogy viszont pontos párhuzamként a latin Fortuna név a magyar fordul, forog igével azonosul, (éppúgy, mint a szerencse szó a sereng igével) amihez azonban hozzá kell tennünk, hogy a latin verto, szláv vrti – forog igék is csak a mi fordul, forog igénk változatai, amelyeknek, hogy például e-hangos változata is volt, bizonyítja fergeteg szavunk, amely utóbbinak a forgatag csak mélyhangzós mása. Hogy azonban ezen magyar szavak nem származnak a latinból, vagy szlávból, bizonyítja az, hogy a finnben is viere – gödül, fordul, viiri – szélkakas, värttina – orsó. (Honnan származik tehát a német Wirbel – örvény, forgatag szó?) Nem meglepő-e pedig ezen finn värttina és a latin fortuna szavak egyezése? Hogy őseredetében Fortuna istennő egy vízszintesen fekvő és forgó korong közepén álló, azaz tehát önmaga körül orsó módjára forgó, azaz sergő, serengő nőalakkal jelképeztetett, azt főképp néprajzi adatokkal be tudom bizonyítani.

Mindezen szláv vir-, ver- forgást jelentő szavakkal legközvetlenebbül összefügg a finn virea – fürge, eleven, élénk, és a magyar fürge szó maga is. (Továbbá: serény, sürög, virgonc.) Úgy, hogy ezek révén rájövünk az erdélyi füremes, füremedik szavak eredetére is, amelyek értelme: serénység, fürgeség, gyorsaság, de egyúttal üdeség is. E réven egyszerre megfejtve látjuk egyrészt a német friss, másrészt pedig a magyar fürdik szavakat is, amely utóbbinak eredeti értelme tehát – frissül, üdül, füremedik.

17.

A magyar szól, szólani (tájszólással szóll, szóllani) igének, amely hangadást, éneket, énekszerű hangzást jelenet, megfelel a török csalgi, vagy csallgi – hang, zene, amely a-hangos kiejtés, hogy a magyarban is megvolt: bizonyítja a csalogány, azaz csallogány szavunk, amelynek értelme tehát: éneklő, szóló, mert hiszen népünk ma sem mondja, hogy a csalogány énekel, hanem hogy szól.

Honnan származik tehát a német Schall – hang, hangzás, és a szerb szlavuj, orosz szolovej – csalogány szavak? Honnan származnak maguk a szláv szlaviti – dícsérni, énekelni, és szlovo, szolovo – szó szavak?

18.

A magyar hang és kong (a törökben hehezet nélkül: ong – hang) szavaknak sziszegő hangos párhuzamai a magyar zeng, cseng, csöng, és a török csenge – zene, dal. (Vámbéry)

Honnan származik tehát a német sing, sang – énekel igető?

19.

A magyar föld szó, mint földet általában jelentő szó, még nincsen semmiképpen sem specializálódva, azaz tehát ősszó, míg ellenben a német Feld, amely csak mezőt, szántóföldet jelöl, mint speciális jelentésű szó, csakis az előbbinek származéka, azaz későbbi keletű, nem ősszó lehet. Avagy honnan származik tehát ezen német Feld szó? Megjegyezhetjük, hogy a magyar valóban szokta is azt mondani: „Gyerünk ki a földünkre!” amikoris a szántóföldet vagy mezőt érti, csakhogy emellett a magyar föld szó megőrizte ősi, általános értelmét is. Nyelvtörténetileg képtelenség tehát, hogy a magyar föld – Erde szó származott volna a német Feld-ből. Avagy a nomád magyarok sem vizet, sem földet nem ismertek-e még és mindkettő nevét a németektől tanulták-e?

20.

A magyar él, élet, élénk, eleven szavaknak egyúttal vidám, jókedvű értelme is van, míg ellenben a finnben már specializálódva, külön találjuk az elä – él és iloise – élénk, vidám szavakat, amely utóbbiaknak hehezetes megfelelőik is vannak: finn helea, hilpea – vidám, jókedvű. Honnan származnak tehát a latin-olasz hilaris, ilare – élénk, vidám, jókedvű értelmű szavak, mikor hiszen a latinban az élet szava: vita?

21.

Imént fölvetettük azon kérdést, hogy a német Feld – mező, szántóföld szó honnan származik, azaz ennek őseként a magyar föld szót hoztuk fel, állításunk arra alapítva, hogy e magyar szó még általános jelentésű ősszó, holott a német Feld már speciális jelentésű, azaz nem ősszó.

Miután azonban ezen német Feld szó hangzásilag azonos a német Welt – világ szóval, amely pedig az egész földet, mint világot jelenti, így e két német szó között az összefüggést tagadnunk nem lehet, ami azonban egy újabb kérdés fölvetésére kényszerít: arra, hogy tehát honnan származik a német Welt szó?

A magyar világ szó hangzásilag teljesen azonos a fényt jelentő magyar világ – világosság szavakkal, ami hogy nem véletlen, illetőleg hogy a két szónak származása is közös kell legyen, bizonyítják a szerb-horvát nyelvben meglévő pontos párhuzama, vagyis az, hogy itt is: svet, svijet – világ (mundus), svetlost, svijetloszt – világ, világosság (lux).

Tudvalévőleg pedig világos szavainkat népünk némely vidéken ma is ejti még velág, velágos-nak is, amely kiejtésmód, hogy milyen ősrégi kell legyen, bizonyítja az, hogy a magánhangzó harmónia törvényét még nem ismeri, ugyanúgy, mint például málé, béka, góbé, kópé és még egynéhány szavunk.

Ezen fényt jelentő világ, vagy velág szavainkkal egyezik a finn vällky és villku, amely szavak szintén világosságot, ragyogást jelentenek, valamint felhozható még a szumir vul – csillag és bil, pil – tűz, ami tehát mind azt igazolja, hogy a világosságot jelentő vil-, vagy val- szótő nyelvünknek ős szótöve.

Ha pedig mindez így van, illetve ha különböző nyelvekben a világ szó a világosság nevéből képeztetett, vagy legalábbis azzal összefüggésben van, akkor ez nem kényszerít-e arra gondolnunk, hogy tehát a német Welt szó a mi világosság szavunkkal függ össze?

Ezekkel kapcsolatban felemlítem itt népmeséink „Változó Vár”-át. Ez népmeséink szerint ugyanis Tündér Ilona vára. Hogy Tündér Ilona, vagy ahogy népünk még nevezi: Magyar Ilona nem más, mint őseink lég- és földistennője, azaz ugyanaz, mint például a finneknél Ilma, mosdva rokonnépünknél Ange Pataj istennő, azt már másutt megjelent cikkeimben említettem. A mordvák szerint pedig Ange Pataj laka az ég és föld között lebeg, ugyanúgy, mint ahogy népmeséink is tudnak arról, hogy selyemaranyhajú Magyar Ilona, vagyis a Tündérkirályné vára, némely változat szerint nyoszolyája függ a levegőben, sőt gyakran az is mondatik, hogy kacsa, vagy kakaslábon forog, viszont más változatok szerint e csodavár aranyláncon függ egy csillagról. Hogy mindez részben szimbolikusan értendő, és hogy mit jelent, itt nem magyarázhatom, de ezt másutt meg szándékozom tenni. Kimutatható továbbá az is, hogy változ, változik igénknek mai értelmén kívül még fordul, forog értelme is volt, ami különösen hangtanilag is igazolható, mert hiszen úgy a v mássalhangzó legközvetlenebb rokona az f-nek, mint az l az r-nek, a t pedig a d-nek, ami szerint tehát a változ és fordul szavak egymásnak hangtani rokonai is. Ha pedig mindezt így megálapítottuk, akkor érteni fogjuk azt is, hogy a latinban, olaszban volta miért fordul!? Ballaginál találjuk: magyar velence – szélkakas (ugyanaz tehát, mint a finn viiri) ami szerint nyelvünkben valamikor a forgást jelentő val, változik igénknek még egy e-hangzós vel-, veltözik megfelelője is kellett, hogy legyen, amit különben teljesen igazol is a német Welle – forgó tengely. A forgás magyar r-es kiejtésű szavait (fordul, forgatag, fergeteg) a finn värttina – orsó szóval egyetemben a latin Fortuna istennő nevével már szintén összevetettük. Nem csodálatos-e tehát, hogy az angolban meg World – világ, amely szóban még egy r hangot is közbeékelve találunk?

Mindezekből azonban azon meglepő tény is kibontakozik, hogy a Földanya, azaz a lég és föld istennője, vagyis – amint másutt már említettem – a magyarok mondai ősanyjának, Magyar Ilonának vára tulajdonképpen maga a föld, annak légkörével együtt: márpedig hiszen a föld valóban forog! Hogy az anyaföldnek az emberiség anyjaként való felfogása mily helyes szimbolizálás, azt magyaráznunk is fölösleges. Ami azonban a legmeglepőbb: az, hogy ezek szerint tehát azon ősnép, amely ezen regéket valamikor a történelem előtti időkben megalkotta, tudta azt, hogy a föld forog! Hogy pedig ez mennyire nem valószínűtlen dolog, legfényesebben bizonyítja azon tény, hogy vogul rokonnépünk hitregéi máig is mind azt állítják, hogy földünk kerék módjára forog a saját tengelye körül. (Ld. Etnographia, 1891. 29 és 150. old.) Ezzel szemben tény, hogy az árja bölcsesség még csak nem is olyan régen Galileit máglyára akarta vinni azért, mert azt kezdte állítani, hogy a föld forog! Jelen cikkem legelején említettem már, hogy véleményem szerint fajunk ősnépének Európában azon történelem előtti ősidőkben, amikor az árjaság még nem létezett volt, már volt egyszer egy igen magas szellemi (nem technikai) műveltsége.

Kitűnt tehát a föntebb elmondottakból egyrészt az, hogy világ szavunk összefügg a világossággal, másrészt pedig, hogy ezen kívül összefügg még a forgás r-es és l-es kiejtésű igéivel is.

A „Változó Vár”-ról, és ezzel kapcsolatban őseink lég és földistennőjéről külön hosszabb tanulmányt szándékozom írni, amelyben a szükséges nyelvészeti és néprajzi bizonyítékok kíséretében ezen gyönyörű ősregénket meg fogom magyarázni, összeszedve ennek az összes európai népeknél meglévő, de meg nem értett maradványait, a görög hitregékben is kimutatható nyomaival.

22.

Véletlen-e az, hogy a magyar felhő szó egyezik a német Wolke - vel? (f és v egymással hangtanilag éppúgy azonos, mint h és k, a magánhangzók változása pedig tudvalevőleg alig játszik szerepet.)

23.

Véletlen-e, hogy a magyar virul, viruló szavaknak teljesen megfelel a latin virens, olasz virulente szó?

24.

Véletlen-e, hogy a magyar bogár szónak teljesen megfelel az olasz bacarozzo, római tájszólásban bagarozzo? Az olaszban -ozzo, -azzo, -occio (olvasd: -occo, -acco, -occso) ugyanaz, mint a magyar -ocs, -acs, például a kapocs, labdacs, kövecs, bogaracska szavakban.

25.

Véletlen-e az, hogy a magyar kap, kapni, megkapni, elkapni – megfogni, megragadni azonos az olasz chiappare (olv. kiappare) – megfogni, megragadni igével? Hogy kap igénk igazi ősszavunk, eléggé bizonyítják kapocs és kampó szavaink, amelyek a megragadás, megkapás fogalmával legközvetlenebbül függnek össze, sőt, világos, hogy kapa szavunk is ezek közé tartozik, mert tudjuk, hogy a legősibb kapa az egyszerű kampós faág és a szarvas agancsából készült kampó volt.

Ha pedig kapálni igénk a kapa szóból képeztetett, honnan származik akkor a szerb-horvát kopati – kapálni, holott hiszen a kapa szerb-horvát neve motika? Másrészt a magyar kapa szóra nem meglepően hasonlít-e az olasz zappa (olvasd: cappa) – kapa, amely olasz szó az olasz chiappare, tájszólásos ciappare (olv. kiappare, csappare) – kapni, megkapni, elkapni szóból éppúgy származik, mint a magyar kapa szó a magyar kapni, kapkodni, kapdosni szavakból?

26.

Véletlen-e az, hogy a magyar pipacs szó az olasz papavero – pipacs szóval egyenlő?

27.

Véletlen-e, hogy a magyar foly, folyik, folyó szavak teljesen egyeznek a latin és német fluere, fluss – folyni, folyó szavakkal?

28.

Véletlen-e, hogy a magyar rőt – vörös, teljesen megegyezik a német rot és olasz rosso – piros szavakkal?

29.

Véletlen-e, hogy a magyar parázs szó azonos az olasz bragia (olv. bradzsa) – parázs szóval? Vajon miért akarjuk nyelvünket mindig csak az ugor és török nyelvekkel összehasonlítani, és nem foglalkozunk például a régi itáliai nyelvekkel, holott Martha francia tudós már elég régen megállapította azt, hogy az etruszkok nyelve az összes ma élő nyelvek közül a finnhez és a magyarhoz állott a legközelebb?

30.

Véletlen-e hogy a magyar luk, lék, lik szavak a német Loch, Leck, Lucke szavakkal teljesen megegyeznek? Ha pedig mindez nem véletlen, akkor miért van így? Miért van az, hogy nyelvünknek alig van egyetlen régibb jellegű szava, amelynek azonosa, vagy rokona valamely európai árja nyelvben meg ne volna? Ha mindezen szavakat még az olyanokat is, mint víz és föld ama „nomád magyarok” csak az Árpád honfoglalása utáni időkben vették volna át, akkor azelőtt úgyszólván még beszélni sem tudtak?